A vesével csak a baj van

2013. szeptember 25.-én kellett volna befeküdjek a Szegedi Klinikára, de előtte két nappal kiderült, hogy módosult 27.-re, mert a Professzor elutazott, így nem is tud azon a héten megoperálni. Így 27.-én, pénteken útnak indultunk. Felvettek az osztályra ( persze előtte sok papírt alá kellett írjak ) , majd megkaptam a 14-es szobát, ami szemben volt a nővérpulttal. Mondanom sem kell, hogy az a pult égig ért, senki nem látszódott ki mögüle és Te se láttál mögé... Ilyet sem láttam még egy kórházban sem, pedig jártam már pár helyen. VIP szobát kaptunk, amiért napi 6 ezer forintot kellett volna fizessünk, de ezt később elengedték... ez volt az ára, hogy anyu ott lehetett velem. Igazából annyiból különbözött a nem VIP szobától, hogy a szekrényeket belehetett zárni, meg volt egy kis beépített hűtő.. Nem mondom, hogy olyan rossz szoba volt, mert szerencsére volt külön fürdőszoba is, de azért ez nem volt VIP szobának mondható. Egy luxus cikknek számító dolog sem volt, annyi pénzért. Na és a higiéniáról ne is beszéljünk. Lehet csak én éltem most ezt úgy meg mintha börtönbe lennék, de a további soraimból majd megértitek, miért éreztem ezt. Na de kanyarodjunk vissza az elejére. Szóval elfoglaltam a szobámat, majd közölték, hogy meg kell várni az altatóorvost és ha ő is meg  a kezelő orvosom megengedi hétvégére hazamehetek, de vasárnap vissza kell menjek. Az altatóorvos nagyon aranyos volt, Idának hívták. Mindent rendben talált,majd azt mondta, hogy megfigyelés céljából az intenzív osztályon kell majd töltsek egy-két napot. De ez majd hétfő reggel derül ki, hogy lesz-e szabad ágy. Tehát addig egészen kérdőjeles volt a műtétem.(Sőt még a műtét napján sem volt biztos!) Na de a lényeg, hogy a kezelő orvosom sem volt aznap, így az ügyeletes doktor nő engedett a hétvégére haza, azzal a feltétellel, hogy vasárnap 9 órára ott kell legyek. Örültem, mert így két éjszakát még otthon tölthettem... Vasárnap vissza is mentünk, aznap vettek vért, meg felkészítettek a műtétre. Ebédet még ehettem, de utána semmit, csak éjfélig ihattam. Poór Peti és a barátnője Dóri is meglátogatott aznap, kaptam tőlük sok finom csokit, amit persze akkor nem is ehettem meg. De jó érzés volt velük is újra találkozni. :) Este meg kaptam egy kis nyugtató bogyót amitől még másnap délelőtt is tiszta kába voltam.

A vesekő

10:45-kor jött értem a beteghordó, aki egy csupa szív ember volt, megkaptam a fenékbe a szurit majd úti cél a műtő volt. A műtőben mint mindenki tudja elég hideg van, így kaptam egy vastagabb takarót amíg várakoztunk. Majd szóltak, hogy mehetünk és beljebb toltak, ott pedig át tettek a műtőasztalra. Különböző tapaszokat tettek a mellkasomra (EKG), vérnyomásmérőt a karomra, majd branült szúrtak a bal kezembe. Oda kaptam fájdalomcsillapítót, meg valami kábító cuccot. Egy kicsit bele is szédültem. Majd végül nem Ida altatott, hanem Kamilla doktornő ha jól emlékszem, egy kedves szőke hölgy. :) Felém tartotta az oxigénmaszkot én pedig mély "álomba" zuhantam.  Amikor felébredtem az a mondat fogadott, hogy "ébredj Lilla, nem vették ki a vesédet, csak egy követ vettek ki". Nem emlékszem rá, hogy válaszoltam volna a következő emlékem, hogy már az intenzív osztályon vagyok. Nagyon aranyos ott mindenki, az orvosok és a nővérek/ápolók is. Mindenkinek van saját nővére/ápolója aki figyel rá. Na jó valamikor két, három emberre figyelnek, de akkor is maximálisan.

Egy éjszakát töltöttem ott, másnap délután visszakerülhettem a szobámba. Mikor visszavittek a beteghordók, természetesen miért is ne beakadtunk egy másik ágyba. Így meghúzódott az a drén cső, ami a jobb oldalamból volt kivezetve. Ez vezeti a váladékot így tisztul ott belül minden. Nekem már az intenzíven semmi nem folyt a zacskóba, a szobámba pedig elkezdett. Senki nem értette miért. Egyre több váladék folyt.  Közben a hányingerrel küzdöttem. (Minden műtétnél ez van) Ultrahangot is csináltak egy jó párszor, ahol kiderült, hogy a bal vesém tökéletes, de a jobb még tele van kővel. De ezek állítólag jó helyen vannak nem okoznak gondot.  Szerdán apukám és a testvérem is eljött meglátogatni. Na meg Poór Peti barátom is benézett egy pár percre, akitől kaptam egy képet ami még Csernus előadáson készült a kis csapatunkról, meg egy kis műanyag párducot hozott nekem, de sokáig abban a hitben élt, hogy az egy leopárd. ( meséltem neki egy állatkertes sztorit, ahol a leopárddal jó élményem volt, ezért kaptam volna. :D ). A legjobb barátnőm Bogi is benézett aznap délután, de én még akkor is a hányingerrel küzdöttem.

Azon a héten pénteken, délelőtt egyszer csak jött a beteghordó, hogy visz egy vizsgálatra, ahol lehúzzák, húgycsőn keresztül azt a sínt ami most a húgycső és a vesét köti össze vagy valami ilyesmi volt. Oké... én egészen eddig a pillanatig azt sem tudtam, hogy olyan is van most bennem. Egy orvos sem magyarázta el mit csináltak velem. A vizitek általában sugdolózással teltek és fél percig sem tartottak. A kezelő orvosom végezte ezt a "sín lehúzást". Nem mondom, hogy kellemes volt, de nem is fájt. Még szerencse, hogy nem vagyok szégyenlős, mert sokszor szét kellet tegyem itt a lábam. :DDD Elvileg ez a sín elgörbült vagy megtört és azt hitték ezért nem csinálja jól a dolgát a vesém. Még aznap ez  a doki bejött, hogy fogadnék-e hallgatókat, feltennének nekem pár kérdést és nekem csak válaszolni kellene rájuk. Oké.. szívesen válaszoltam volna azokra a kérdésekre, csak éppen még én sem tudtam mit csináltak velem, mert valahogy elfelejtették közölni. Így természetesen nem akartam beégetni magam, egyszóval nemet mondtam erre a "felkérésre".

 Aznap délután meg a szerelmem lepett meg. Képes volt Dabasról eljönni csak azért, hogy lásson és itt is mellettem legyen. Még szállást is vett ki így szombaton is velem volt. Ha ezt olvassa köszönöm neki. <3 :) Sokat jelentett, hogy ott volt velem!

A zsák az oldalamon... 

Hétfőtől újból a csodát várták ami nem akart megérkezni sőt... A Prof. kitalálta, hogy kijjebb kell húzni az oldalamból a drén csőt, hátha az okozza a bajt. Meg cseréljenek vastagabb katéterre a 16os helyett, 22re... Azért van különbség a kettő között. A kezelő orvosom ezt a csövet kijjebb is húzta. Ez a drén cső alapból oda van öltve a bőrhöz , ezt el kellett vágni, de valahogy elkötötte, hogy ne csússzon ki az oldalamból. Hát amilyen szerencsés voltam másnap ez a cső láttuk, hogy kezd kijjebb csúszni. Egyből szóltunk a nővérnek... jó mindjárt szól valakinek, de addig ne nagyon mozogjak. Egy órán keresztül feküdtem mozdulatlanul mire jött valaki... Akkor jött Csiszi aki mindennap átkötötte a sebemet. Egyből szólt egy orvosnak, a kezelőorvosomnak ( szándékosan nem írok neveket. :D ), de mire a doki oda ért addigra magától kicsúszott a cső. És ugyanúgy folyt a "váladék" ami később kiderült, hogy az is vizelet volt.. Majd egy ilyen kis leeresztő zsákot ragasztottak az oldalamra, így tudták elvezetni a testemből áramló folyadékot. Ilyen "zsákocskát" a sztómások használnak, ha jól tudom.

Aztán két napig semmi nem folyt, már úgy volt, hogy pénteken (október 11.-én) hazamehetek. Csütörtökön le is vették rólam ezt a zsákot. Leragasztották azt a kis lyukat is. Egy óra sem telt el amikor átázott a kötés, szóltunk Csiszinek aki egyből jött és átkötötte, azt mondta ez előszokott fordulni. Akkor még nem is aggódtunk de estére elkezdett folyni a váladék megint, a nővér is átkötötte már. Estére olyannyira elkezdett folyni, hogy újból ilyen zsák került az oldalamra, mert amúgy fél óránként lehetett volna kötést cserélni. Kezdetekben váladék, majd véres váladék, a végén pedig megint vizelet folyt. Így természetesen nem mehettem haza...

Így a péntek délutánom úgy telt, hogy hajat mostunk anyuval amit friss vágással, négy kerékkel egy művészet megoldani de megoldottuk. :D Természetesen műtét óta nem először mostam hajat, előtte hétvégén is volt erre példa csak akkor ott volt Peti és a segítő kezei. :D Csodálkoztam, hogy aznap nem kapok vacsorát, csak azt kérdezték meg, hogy kérek-e Teát? De aznap pont nem kértem. Majd este hat órakor, nővérátadáskor közölték a tényeket, hogy ugye tudom, hogy nem ehetek ma már, csak éjfélig ihatok. Ugyan honnan tudnám? Megint elfelejtettek szólni. Közölték, hogy holnap műtenek ( szombati napon! ) fel helyeznek újból egy olyan sínt, amit már egyszer eltávolítottak. Király- gondoltam- még egy műtét. Az ügyeletes doktornőtől kérdeztem meg, hogy ez most mi, meg hogy altatásban végzik-e. Mondta, hogy igen és, hogy reggel 9-re jön a főorvos úr aki ezt elvégzi rajtam. Molnár doktor urat kaptam, előtte este pont azt mondtam, bárcsak őt kapnám. Ő volt a legszimpatikusabb. Jól jártam vele, tőle több infót megtudtam fél perc alatt, mint bárki mástól.  :)

 Szombat reggel még a nővérke próbálkozott a branül szúrással, persze, már ennyi idő után szinte épp vénám sem volt. Mindennap vérvétel, branülök. A kezeimen zöld és lila foltok. Még a mai napig vannak, persze már halványodnak. Első szúrási próbálkozása sikertelen volt, második úgyszintén ( még jó, hogy bírom a tűt, na meg a fájdalmat, mert nem volt kellemes ) majd észrevette, hogy a csuklómon látszódnak az erek. Megpróbálhatja ott? Bár nagyon fájni fog. Felőlem csinálja.. -mondtam. A szúrás nem is fájt, de később már igen. Mozgatni nem tudtam a bal kezemet. 9 körül pedig, jött a beteghordó, ismerős terepre mentem, így nem féltem. :) Ez másik beteghordó volt, ő Lilla helyett Lilinek szólított. Kicsit várni kellett a műtőre, megint kaptam takarót, hogy ne fázzak. Eközben a doki is megérkezett, köszönt és megsimogatta a kezem, majd a műtő fele vette az irányt. Majd később feltett a műtő asztalra. Most másik altató orvost kaptam, de ő is aranyos volt. (Mielőtt elaltatott alá kellett írjak, hogy beleegyezek a műtétbe..) Meg a műtős segédnő, vagy nem tudom őket minek hívják. Kérdezte is azt a branült mikor szúrták? Mondom ma reggel. És miért szúrták, nem szokták az osztályon?! Hát mondom ezt a parancsot kapta a nővér. Majd megkérdezte miért pont ide szúrták, itt fáj a legjobban.. Mondom én azt nem tudom, de a fájdalmat már érzem. Megígérte még alszok keresnek jobb helyet a branülnek ehelyett. Az altatás részt, nem írom le, mert ugyanaz volt, mint az előzőnél. :) 11-kor már ki is toltak és a szobámba kerültem vissza. Ott már teljesen ébren voltam és a branül is át volt szúrva egy jobb helyre. A csuklómból nem vették ki, de az ápoló sráccal kivetettem. Nem fájt ez a kisebb műtét féle , csak éreztem, hogy oda lent azért motoszkáltak, olyan égető érzés volt.

Az orvos azt mondta a hétvége a döntő, ha továbbra is folyik a zsákba a vizelet akkor ki kell venni a vesét. Mert ő látja, hogy nem működik jól, be van gyulladva. Meg van egy kis rés a vesén, mivel nem forrt még jól össze... és megtalálta a könnyebb utat a vizelet, úgy fogalmazott a doki hülye lenne ott folyni ahol mi akarjuk ( a sínen keresztül ), ha van egy egyszerűbb útja.. Végülis érthető, de nem természetes, hogy az oldalamból is pisi folyik.. Én itt már éreztem, hogy elkerülhetetlen az újabb műtét, hisz ugyanannyi vizelet folyt a katéteres zacskóba, mint a másikba...

Lelkileg már teljesen ki voltam. Nem bírtam a bezártságot, a várakozást, meg a különböző herce-hurcákat. Egyszerűen csak haza akartam menni, túl akartam lenni ezen az egészen, de nem láttam a végét. Hogy is láthattam volna? Hisz október 16.-án kezdtem előröl az egészet. Persze hét elején még a Prof. hitt benne, hogy meggyógyul a jobb vese, elmondása szerint látott már ennél rosszabb vesét ami meggyógyult. Én ekkor már minden áron csak megakartam szabadulni tőle, csak a gondot okozta nekem.

Kedden már a  másnapi műtét listára voltam írva, természetesen kérdőjelesen... Készítettek volna már megint fel a műtétre, mire közölték, hogy nem műtenek holnap. Ekkor már teljesen ki voltam. Csodás, hogy ugyanazt eljátsszák velem mint Pesten, hogy lesz műtét aztán mégsem. Azt mondták azért marad el, mert az intenzív osztályon nincs hely, pedig nekem az operáció után oda kell menjek megint megfigyelésre. Nem értettem miért nem szereztek egy helyet nekem, mikor már múlt héten sejtették, hogy valami nincs rendben. Az esti viziten már azt mondták, hogy egyetlenegy szabad ágy van az ITO-n és hogyha azt az ágyat reggel 8-ig nem foglalja be senki, akkor megműtenek engem is. Szuper, majd reggel eldől a sorsom. Aznap kértem anyutól egy negyed szem nyugtatót, hogy legalább egy kicsit tompítson és tudjak aludni. Reggel már az a hír fogadott, hogy lesz műtét. Hülyén hangzik, de örültem neki. De egyben mérges is voltam, hogy legelőször miért nem ezt a beavatkozást végezték el rajtam, pedig erre jöttem. Tudom, hogy a jót akart az orvosom is, de kevesebb fájdalmam estem volna keresztül és hamarabb elfelejthettem volna ezt az egészet.

11:53-kor jöttek értem. Megint popsiba injekció és ugyanaz a procedúra, mint az első műtétemnél. Csak aznap többet kellett várni, még fél 1-kor nem aludtam, mikor az órára néztem.  15:23-kor hoztak ki, innentől már egy vesével élek. Lekerültem az ITO-ra, itt két éjszakát töltöttem,( mindkét nap a szokásos hányinger volt az ellenségem) Mint már említettem itt figyelnek az emberre és törődnek is vele. Csodálkoztak az ott dolgozók, hogy visszakerültem, ők már azt hitték rég otthon vagyok. Pénteken már vissza is kerültem a szobámba és aznap már megint mellettem volt Peti egészen vasárnapig, sok erőt adott. Sőt pénteken Ricsi is meglátogatott, ő is adott nekem vért a gerincműtétemnél. Most végre személyesen is megismerhettem.Köszönöm neki is és a csokit is. :) Kedden pedig végre haza is mehettem.Igaz katéterrel, meg varratokkal a hasamba de végre a saját ágyikómba aludhattam. A katétertől már megszabadultam, a varratoktól még nem, hisz kétszer vágták fel a hasam ugyanott így nehezebben gyógyul. Majd jövőhéten ha minden jól megy kiveszik.

Röviden ennyi a szegedi sztorim. Megviselt, de túléltem és összeszedem magam és pár hét múlva elfogom felejteni ezt a kemény időszakot. Vissza gondolva már nem is lesz olyan kemény. De mosolyogni fogok elvégre én győztem. ;)

És végül köszönöm anyucikámnak, hogy végig szenvedte velem ezt a közel egy hónapot. Szeretlek!

U.i.: Bocsi a sok szó ismétlésért. :D