Úgy döntöttünk, hogy ma a testünk elfogadásáról írunk. Az ötlet Mosolykától (Hozleiter Fanny) jött. Ő augusztus 15.-én feltöltött magáról egy képet a facebook oldalára, ahol nyíltan felvállalt a testéről egy képet. Egyébként ő elkezdett egy Anamé programot ezzel szeretne javítani a gerincferdülésén és nem utolsósorban az életminőségén is. Láttuk a két képet Fanny és gratulálunk a javuláshoz! Csak így tovább. :) Valahogy mindig bebizonyítod, hogy nincs lehetetlen. :)
Na de térjünk is vissza a témához. Először is szeretnénk leszögezni, hogy nem szeretnénk ezzel Fannyt utánozni, de úgy gondoljuk , hogyha minél többen felvállaljuk a kis „tökéletlen” testünket akkor mások is, hisz senkinek sincs szégyellni valója.
Lilla: Emlékszem mikor óvodás voltam a csoportunkban két Lilla volt. Én voltam a kis Lilla, a másik lány a nagy Lilla. Emiatt nagyon sokáig utáltam a nevem, igaz ma már nem cserélném le. :) Azért én voltam a „kis” mert hát mindig is alacsonyabb voltam, mint a társaim. Legelőször ezt kellett elfogadjam magamon. Lehet, hogy az alapbetegségem miatt sem lettem óriás… de az is lehet ha két lábon járó lennék, akkor is hordanom kéne azokat a magassarkúkat, hisz apukám se olyan magas és a családban is vannak alacsony növésűek. Viszont felesleges találgassak, mert ezt nem tudhatom mi lett volna ha… Később ugye elkezdett görbülni a hátam…a sok ülés miatt és az izomgyengeségem következtében gerincferdülésem lett. Ami 12 éves koromra nagyon csúnya volt. Igazából akkor még annyira nem is zavart. Majd 2006.novemberében meg operálták a gerincem. Ami nem úgy alakult ahogy terveztük. Azt hittem befekszek a műtőasztalra és tökéletesen egyenes háttal fogok kijönni… hát nem így lett. Igaz szebb lett a hátam, mint volt, de fél évente műtétekre kellett járjak ami azt jelentette, hogy mindig ugyanott „vágtak fel”. Itt már nem csak azzal kellett megküzdenem, hogy elfogadjam, hogy még mindig nem tökéletes a hátam… hanem azzal, hogy van egy óriási heg a hátamon, amit minél többször műtöttek annál vastagabb heg takarta. Na és arról ne is beszéljünk, hogy emellett fűzőt is kellett hordjak. Divatos ruhák pápá.. Persze közben a Professzor azt ígérte, hogy felállít engem, ezért a láb kontraktúráimat is megműtötte. Szóval a csípőimnél is van két szép hegem, a térdeim alatt is. Bár így utólag visszanézve felesleges volt a műtét, mert akkor se lett szintén tökéletes egyenes a lábam ( viszont akkor a remény nagy Úr volt), de most is hasonló, mint akkor volt. Pár évvel ezelőtt ugye bevállaltam még egy komoly és veszélyes gerincműtétet, valamilyen szinten abban a reményben, hogy most már tényleg totálisan szép hátam lesz, persze legfőképp azért, mert sokat köhögtem már váladékosan hisz a gerincem nyomta a tüdőmet. Nem okozok meglepetést ha azt írom, hogy ez a műtét se lett olyan, mint amilyenre számítottam. Természetesen látható a változás, és a köhögés is elmúlt, tehát egyáltalán nem volt felesleges kör. Ezeket már úgy érzem teljesen sikerült elfogadjam sőt igazából ezek a hegeim sohasem zavartak. Ugyanúgy felvettem olyan felsőket aminek kivágott háta volt. Talán amit még mai napig se nagyon fogadok el, az a veseműtétem hege. Akkor is kétszer vágták fel a hasam. Egyrészt vastag is, másrészt a heg mellette kijött egy hasi sérv. Természetesen legalább a sérvet szerettem volna, ha nincs ott. Meg is tettem hozzá a szükséges lépéseket, de a helyi kórház a műtét napján mégse vállalta el a műtétem, mert szerintük, nem bírtak volna leszedni a lélegeztetőről… Ezzel nem igazán értek egyet, hisz tudom milyen hatalmas akaraterőm van, másrészt vagy 13 sokkal nagyobb műtét után felébredtem és semmi gond nem volt. Na de ennek is oka van. :) Nagyon sokáig hasonlítgattam magam más csinos lányok testéhez. Mindig reménykedtem, hogy egyszer én is olyan leszek. Ma már nem reménykedek, hisz a fenti sorok is azt bizonyítják, hogy valami miatt nekem már így kell leéljem az életem. Ma már nem bánom, ma már elfogadtam magam úgy ahogy vagyok. Ma már nem élek álomvilágban, nem reménykedek. Elfogadtam, hogy sohasem leszek 170 centi, egyeneshátú, hegektől mentes lapos hasú csaj… ( Bizony a másik, hogy sohasem volt lapos hasam, és hát most sincs az utóbbi hetekben plusz 3-4kg feljött rám :) )
Én így vagyok tökéletlenül tökéletes a hegeimmel. :)
Azt még hozzá kell tegyem, hogy a saját kis mumusunk az aki a tökéletes testre vágyik. Azokat az embereket akik szeretnek minket, sohasem úgy látnak minket ahogyan mi magunkat. Sőt a pasik is ha vonzódnak hozzátok egyáltalán nem fogja őket zavarni a hibáitok. Én is mindig rettegtem ha le kellett vetkőzni egy pasi előtt vajon, hogy fog reagálni és ez is bizonyítja, hogy őket egyáltalán nem érdekelte csak én stresszeltem túl a dolgot. Úgyhogy hajrá fiúk/lányok tessék elfogadni önmagatokat, hisz csakis egyszer élünk ebben a testben hát akkor hozzuk ki belőle a legjobbat. ;)
Gina: Nekem az óvodában még nem volt külsőleg észrevehető a betegség, ugyanúgy játszottam a társaimmal, mentem sétálni, másztam mászókára. Majd idővel egyre nehezebben mentem fel lépcsőn, emlékszem mindig itthon gyakoroltuk anyával a fellépéseket, mintha lépcső lenne csinált nekem lépcsőfokokat. Majd egyre nehezebben álltam fel, a kezemmel kellett támaszkodnom térdeimre és úgy feltolni magam. Általános iskolában aztán már sétálni is keveset tudtam, mert hamar elfáradtam, gerincem is már nagyon ferde volt, nehéz volt megtartani magam állva. Aztán 2007-2008-ban volt kettő gerincműtétem, az egyik a nyaki rész volt, mivel nem tudtam megtartani a fejem és hátraesett. ( biztos a sok észtől ) A műtét előtt persze hetekig nyújtották a gerincem, hogy minél egyenesebben tudják majd rögzíteni. Ez iszonyú fájdalmas volt, főleg hogy a koponyámban 4 csavar volt vagyis egy korona szerű szerkezet a fejemen,(ezeknek a csavaroknak látszik a homlokomon kétoldalt a helye) ami mozdulatlanul tartotta fejem, hogy a nyaki részen a csont jól forrjon össze műtét után. Nah erre a korona szerkezetre akasztottak súlyokat ami felfele húzott, a csípőmön meg lábamon meg lefele húztak a súlyok. Ez persze hanyatt fekve történt. Ez volt a nyújtás, amit minél tovább kellett bírnom. Nem kell mondanom, hogy a szobatársaim alig bírták nézni is. Visszagondolva elég morbid. Majd amikor már elég egyenes voltam gerincem is megműtötték. A jobb lábszárcsontomból vettek csontot amit a gerincembe vagy nyakamba raktak már nem emlékszem. A műtét után nem a gerincem fájt jobban, hanem a lábam a csont visszanövés miatt. A gerincműtét után sokat kellett feküdnöm meg előtte is, ezért műtétek után kerekesszékkel tudtam/tudok közlekedni. A műtétek után egy ideig még „szép” volt a hátam, de aztán elkezdett visszagörbülni. Persze életmentő volt a műtét mert megfulladtam volna egy idő után a nyakam miatt, de jobbra számítottunk mi is, mint Lilláék. Aztán jött 2014-ben az újraélesztésem, aminek a vége egy légcsőkanül lett, ami nem engedi, hogy megfulladjak, ugyanis összeesne a légcsövem. Ezt volt a legnehezebb elfogadnom, hogy egy csővel a nyakamba kell élnem. Akkor azt gondoltam nekem már sosem lesz barátom, nem fog senki elfogadni, de persze ez az elképzelésem sem jött be. Teljesen elfogadják ezt a dolgot és inkább csak nekem kell leküzdenem a gátlásokat, amit még elég nehéz, de idővel biztos menni fog.
Régebben eléggé zavartak a hegek, a hátamon, lábamon, mindig csak sötétben mertem levetkőzni fiúk előtt, hogy minél kevesebb látszódjon a testemből, a hibáimból. Azt hiszem ezek a „sebek” csak minket zavartak, csak nekünk voltak gátlásaink miatta, de mára már tudom, hogy ezektől a hibáktól még ugyanúgy szeretnek és vonzódhatnak hozzánk, mint bárki máshoz.
Nem hittük volna, hogy valaha erről a témáról írni fogunk, de szeretnénk erőt adni sorstársainknak és a nem sorstársainknak is, hogy nem kell szégyelljétek a testi hibáitokat hisz nem vagytok egyedül.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése